Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Anyák

Az anyaság... Egy csodálatos dolog. De senki nem beszél az árnyoldalairól.

Amikor azt érzed, hogy egy semmi vagy. Hogy Te magad erre a csodára amit művelned kell nem vagy képes. Hogy szinte minden este könnyekkel teli szemekkel hajtod a fejed a párnára. Nem azért mert nem szereted a gyermekedet/gyermekeidet. Egyszerűen sok. A tennivaló, az odafigyellnivaló. Ezt nem érezheti át csak és kizárólag valaki, aki szintén anya. Mi nem értjük a férjünket, élettársunkat, barátunkat miért nem tud ezzel azonosulni. Pedig el kell fogadjuk, nem tud.

Semmi nem számít, csak az, hogy a gyermekeim boldogok legyenek. Hogy érezzék a törődést. Mégis néha úgy érzem nem tudom ezt nekik nyújtani, mert le vagyok merülve. Nullán vagyok érzelmileg. És testileg, fizikailag is. Ettől persze stresszelek, mert félek átadom nekik. És át is adom...

Majd rájövök, hogy nem csak az számít, hogy mi kell a gyerekekenek. Az is számít mi kell nekem! Mi kell ahhoz, hogy azt tudjam átadni nekik, amire szükségük van. Ez pedig nem a ború, a búbánat. Ehhez persze kell a külvilág. A támogatás. A szeretet. Aki pedig ezt megadhatná, a kenyérre valót keresi és azon gondolkodik hogyan és miképp tehetné könnyebbé a család életét. Másra nincs energia.

Ilyen esetben mit csinálunk mi anyák, háziasszonyok? Mihez kezdünk? Hogyan töltődünk fel? Önzőek vagyunk, hogy vágyunk bizonyos dolgokra? Nem tudom. Fogalmam sincs.

Az anyaság...

0 Tovább

A meditáció ereje

A barátaimmal, a hozzám nagyon közel álló személyekkel megosztottam már ezt a gondolatot. Egy filmből maradt meg bennem a kérdés, nem tudom melyikből, miről szólt... " Néztél már addig tükörbe amíg értelmét vesztette az arcod?" 

Kipróbáltam. Egyik délután oda álltam a tükör elé. Mereven néztem magamat. Egy idő után elkezdtek feltűnni az arc hibái. Hogy a jobb szemem kisebb mint a másik. Hogy a jobb szemöldököm lejjebb van mint a bal. Hogy ferde a szám stb... Kicsordultak a könnyeim. Majd teljesen torz lett a kép. Akkor megtaláltam egy ajtót. Egy olyan ajtót, amit régóta kerestem, de nem leltem rá. És nemhogy rátaláltam, ki is nyílt előttem. Dobogó szívvel léptem be. Mintha meditáltam volna. Mintha elrepültem volna egy olyan világba, ami azért alakult, hogy felnyissa a  szememet. Láttam az elmúlt hetek, hónapok történéseit, egy külső szemlélő szemeivel. Mindent. Amik elhangzottak, amiket megtettem. És nem tetszett. Mert egész egyszerűen nem én voltam az. Ott volt egy lány, aki élte az életét, tette amit tett, de semmi köze nem volt hozzám. Ekkor mintha mellbe rúgtak volna, újra láttam az arcomat. Magamat. Teljes és egészen igaz valómban. Újra önmagam voltam. Hónapok óta először hiába kudarcnak éltem meg, nem sírtam tőle. Örültem neki. Mert újra kezdhetek mindent. Mindent, ami rám vár. Ami egy csodálatos élet kezdete. És miért adom tudtára ezt akár az egész világnak? Azért, hátha másnak is segít, mielőtt saját magát ledönti a mélybe.
0 Tovább

Gondolatok

Sokat gondolok arra, hogy embereket miért hoz össze a sors. Mindig mindennek van miértje? Minden történik ténylegesen valamiért? Hogy tanuljunk belőle? Hogy elfogadjuk azt, hogy kellenek rossz dolgok is azért, hogy abból végül mégis valami jó süljön ki? Ki tudja. Egyesek ezt gondolják, egyesek azt. És ha már itt tartunk mint olyan, hogy sors tényleg létezik? Mindenkinek van egy megírt kis élete ami mindenképpen úgy alakul, ahogyan az papírra van vetve és bármit tesz akkor is az fog történni? Vagy mi kovácsoljuk mindazt amit megélünk? Vagy esetleg mindkettő variáció egyszerre bonyolítja avagy oldja meg az életünket? Olyan sok kérdésre szeretnék választ kapni. De nem jön felelet. Amióta élek próbáltam megoldani a hozzám közel állók és akár nem közel állók életét, nehézségeit. Azt hiszem mondhatom, hogy főleg sikerrel. Talán most eljött az a pont, hogy nem másnak, hanem saját magamnak kellene tanácsot adnom. Az én kis életemet felturbóznom.  Ez miért nehezebb mint másnak segítséget nyújtani? Mert igaz lehet a mondat, hogy könnyű azt mondani? Tenni érte már nem ennyire egyszerű. Egyszer már írtam erről. Hogy úgy elfutnék. Szaladnék szélsebesen, hogy azt érezzem szinte szállok. El a messzeségbe, mindentől és mindenkitől távol. Most is ezt érzem, csak épp elmondhatatlanul jobban. Úgy tudnék üvölteni, hogy szét szakadnak a hangszálaim. Én, az örök optimista. Aki mindig mosolyog, még akkor is, ha sír. Ám ez így lesz továbbra is. Tudom én jól. Mert nincs más kiút. Pozitív gondolkodás. Ez a kulcsa a boldog életnek...

0 Tovább

elmúlás

Az éjjel eszembe jutott egy beszélgetésem a nagymamámmal. Szóba került a papám, aki már sajnos jó sok éve eltávozott. Azt mondta nekem, hogy ő nem fél a haláltól. És nem igazán érdekelné, ha most azonnal elragadná. Rossz volt ezt hallani. Az a kérdés merült fel bennem, hogy vajon tényleg eljutunk egyszer arra a pontra amikor már szinte vágyunk arra, hogy meghaljunk? Lehetséges ez? Az idős korral jár? Vagy életünk szerelmének elvesztésével? Vagy talán a kettő egyszerre hozza ki ezt belőlünk? Vagy annyira megfáradunk mind testileg, mind lelkileg, hogy úgy érezzük már leéltük életünk javát? Van gyermekünk, unokánk, dédunokánk, elég volt ennyi? A mostani fejemmel ez elképzelhetetlen. Talán így vagyunk beállítva. Belénk van kódolva. Bizonyos életszakaszainkban megváltozunk. Mindig azt mondtam a szüleimnek, amikor kiejtették a szájukon a mondatot: "Ó majd ha ennyi idős leszel belátod, hogy igazam volt, én sem hittem a szüleimnek." Persze persze... És basszus tényleg! És az én gyerekeim ugyanúgy nem fognak hinni nekem és majd az ő gyerekeik nekik. Ki van ez találva rendesen. Végül igen, lehet, hogy egyszer mindenki eljut arra a pontra ahová a mama. Talán csak azért, hogy ha tényleg eljön az az idő, ne fájjon annyira. 

0 Tovább

Érzések

Hogyan lehet egyszerre ennyi mindent érezni? Jót és rosszat, szomorúságot és boldogságot, sebzettséget és sebezhetetlenséget, dühöt és megbocsájtást, kínt és megnyugvást... Mintha egy bomba robbant volna a lelkemben ami megsemmisülése előtt telítve volt a világ legfontosabb és egyben legkeményebb érzéseivel, amik most az én szívemet töltik meg. Amiknek új otthonuk én vagyok. Egytől egyig. Kivétel nélkül mindnek, még ha nem akarom akkor is. Talán ez a legnehezebb. Csupán olyan élményeket megélni és elviselni, amiket szívem legmélyéből gyűlölök és nem nem, nagyon nem akarok. Mégis megtörténik. Ellene pedig tehetetlen vagyok. Nincs hatótávolságban a változtatás lehetősége. Mert kevés vagyok hozzá. Ha lehetne, most lehibernáltatnám magam. Úgy egy fél évre. Mondjuk. Ezt az egy megoldást véltem felfedezni, ami megint csak nem megoldás, mert nem létező lehetőség. Nem bírom. Néha ezt érzem. Inkább elásnám magam vagy elbújnék az erdő közepére egy még felfedezetlen helyre ahol az ég világon senki nem talál rám. Próbálom elfoglalni magam, olvasok, majd arra eszmélek, hogy oda sem figyelek rá, valahol egészen máshol járnak a gondolataim, pedig elvileg haladtam 20 oldalt. Zenét hallgatok és egy teljesen más számot dúdolok mint ami szól. Éhes vagyok, eszem egy falatot a kedvenc ételemből, majd rosszul leszek tőle. Este lefekszem, mert majd elalszom, ám mire a fejem a párnára ér, kipattannak a szemeim. Felkelek, mivel kiment az álom a szememből, újra ásítok, vissza fekszem és kezdődik minden előröl. Talán ez is történik valamiért. És lehet, hogy amint rájövök miért, örülni is fogok neki, hogy minden úgy történt, ahogy. Csak remélni tudom, hogy a vége ez lesz.

0 Tovább
«
1234

evelinroe

blogavatar

Phasellus lacinia porta ante, a mollis risus et. ac varius odio. Nunc at est massa. Integer nis gravida libero dui, eget cursus erat iaculis ut. Proin a nisi bibendum, bibendum purus id, ultrices nisi.

Legfrissebb bejegyzések

2015.01.03.
2012.05.04.
2012.04.27.
2012.04.05.

Utolsó kommentek