A barátaimmal, a hozzám nagyon közel álló személyekkel megosztottam már ezt a gondolatot. Egy filmből maradt meg bennem a kérdés, nem tudom melyikből, miről szólt... " Néztél már addig tükörbe amíg értelmét vesztette az arcod?" 

Kipróbáltam. Egyik délután oda álltam a tükör elé. Mereven néztem magamat. Egy idő után elkezdtek feltűnni az arc hibái. Hogy a jobb szemem kisebb mint a másik. Hogy a jobb szemöldököm lejjebb van mint a bal. Hogy ferde a szám stb... Kicsordultak a könnyeim. Majd teljesen torz lett a kép. Akkor megtaláltam egy ajtót. Egy olyan ajtót, amit régóta kerestem, de nem leltem rá. És nemhogy rátaláltam, ki is nyílt előttem. Dobogó szívvel léptem be. Mintha meditáltam volna. Mintha elrepültem volna egy olyan világba, ami azért alakult, hogy felnyissa a  szememet. Láttam az elmúlt hetek, hónapok történéseit, egy külső szemlélő szemeivel. Mindent. Amik elhangzottak, amiket megtettem. És nem tetszett. Mert egész egyszerűen nem én voltam az. Ott volt egy lány, aki élte az életét, tette amit tett, de semmi köze nem volt hozzám. Ekkor mintha mellbe rúgtak volna, újra láttam az arcomat. Magamat. Teljes és egészen igaz valómban. Újra önmagam voltam. Hónapok óta először hiába kudarcnak éltem meg, nem sírtam tőle. Örültem neki. Mert újra kezdhetek mindent. Mindent, ami rám vár. Ami egy csodálatos élet kezdete. És miért adom tudtára ezt akár az egész világnak? Azért, hátha másnak is segít, mielőtt saját magát ledönti a mélybe.