Az éjjel eszembe jutott egy beszélgetésem a nagymamámmal. Szóba került a papám, aki már sajnos jó sok éve eltávozott. Azt mondta nekem, hogy ő nem fél a haláltól. És nem igazán érdekelné, ha most azonnal elragadná. Rossz volt ezt hallani. Az a kérdés merült fel bennem, hogy vajon tényleg eljutunk egyszer arra a pontra amikor már szinte vágyunk arra, hogy meghaljunk? Lehetséges ez? Az idős korral jár? Vagy életünk szerelmének elvesztésével? Vagy talán a kettő egyszerre hozza ki ezt belőlünk? Vagy annyira megfáradunk mind testileg, mind lelkileg, hogy úgy érezzük már leéltük életünk javát? Van gyermekünk, unokánk, dédunokánk, elég volt ennyi? A mostani fejemmel ez elképzelhetetlen. Talán így vagyunk beállítva. Belénk van kódolva. Bizonyos életszakaszainkban megváltozunk. Mindig azt mondtam a szüleimnek, amikor kiejtették a szájukon a mondatot: "Ó majd ha ennyi idős leszel belátod, hogy igazam volt, én sem hittem a szüleimnek." Persze persze... És basszus tényleg! És az én gyerekeim ugyanúgy nem fognak hinni nekem és majd az ő gyerekeik nekik. Ki van ez találva rendesen. Végül igen, lehet, hogy egyszer mindenki eljut arra a pontra ahová a mama. Talán csak azért, hogy ha tényleg eljön az az idő, ne fájjon annyira.