Az anyaság... Egy csodálatos dolog. De senki nem beszél az árnyoldalairól.

Amikor azt érzed, hogy egy semmi vagy. Hogy Te magad erre a csodára amit művelned kell nem vagy képes. Hogy szinte minden este könnyekkel teli szemekkel hajtod a fejed a párnára. Nem azért mert nem szereted a gyermekedet/gyermekeidet. Egyszerűen sok. A tennivaló, az odafigyellnivaló. Ezt nem érezheti át csak és kizárólag valaki, aki szintén anya. Mi nem értjük a férjünket, élettársunkat, barátunkat miért nem tud ezzel azonosulni. Pedig el kell fogadjuk, nem tud.

Semmi nem számít, csak az, hogy a gyermekeim boldogok legyenek. Hogy érezzék a törődést. Mégis néha úgy érzem nem tudom ezt nekik nyújtani, mert le vagyok merülve. Nullán vagyok érzelmileg. És testileg, fizikailag is. Ettől persze stresszelek, mert félek átadom nekik. És át is adom...

Majd rájövök, hogy nem csak az számít, hogy mi kell a gyerekekenek. Az is számít mi kell nekem! Mi kell ahhoz, hogy azt tudjam átadni nekik, amire szükségük van. Ez pedig nem a ború, a búbánat. Ehhez persze kell a külvilág. A támogatás. A szeretet. Aki pedig ezt megadhatná, a kenyérre valót keresi és azon gondolkodik hogyan és miképp tehetné könnyebbé a család életét. Másra nincs energia.

Ilyen esetben mit csinálunk mi anyák, háziasszonyok? Mihez kezdünk? Hogyan töltődünk fel? Önzőek vagyunk, hogy vágyunk bizonyos dolgokra? Nem tudom. Fogalmam sincs.

Az anyaság...