Sokat gondolok arra, hogy embereket miért hoz össze a sors. Mindig mindennek van miértje? Minden történik ténylegesen valamiért? Hogy tanuljunk belőle? Hogy elfogadjuk azt, hogy kellenek rossz dolgok is azért, hogy abból végül mégis valami jó süljön ki? Ki tudja. Egyesek ezt gondolják, egyesek azt. És ha már itt tartunk mint olyan, hogy sors tényleg létezik? Mindenkinek van egy megírt kis élete ami mindenképpen úgy alakul, ahogyan az papírra van vetve és bármit tesz akkor is az fog történni? Vagy mi kovácsoljuk mindazt amit megélünk? Vagy esetleg mindkettő variáció egyszerre bonyolítja avagy oldja meg az életünket? Olyan sok kérdésre szeretnék választ kapni. De nem jön felelet. Amióta élek próbáltam megoldani a hozzám közel állók és akár nem közel állók életét, nehézségeit. Azt hiszem mondhatom, hogy főleg sikerrel. Talán most eljött az a pont, hogy nem másnak, hanem saját magamnak kellene tanácsot adnom. Az én kis életemet felturbóznom.  Ez miért nehezebb mint másnak segítséget nyújtani? Mert igaz lehet a mondat, hogy könnyű azt mondani? Tenni érte már nem ennyire egyszerű. Egyszer már írtam erről. Hogy úgy elfutnék. Szaladnék szélsebesen, hogy azt érezzem szinte szállok. El a messzeségbe, mindentől és mindenkitől távol. Most is ezt érzem, csak épp elmondhatatlanul jobban. Úgy tudnék üvölteni, hogy szét szakadnak a hangszálaim. Én, az örök optimista. Aki mindig mosolyog, még akkor is, ha sír. Ám ez így lesz továbbra is. Tudom én jól. Mert nincs más kiút. Pozitív gondolkodás. Ez a kulcsa a boldog életnek...