Hogyan lehet egyszerre ennyi mindent érezni? Jót és rosszat, szomorúságot és boldogságot, sebzettséget és sebezhetetlenséget, dühöt és megbocsájtást, kínt és megnyugvást... Mintha egy bomba robbant volna a lelkemben ami megsemmisülése előtt telítve volt a világ legfontosabb és egyben legkeményebb érzéseivel, amik most az én szívemet töltik meg. Amiknek új otthonuk én vagyok. Egytől egyig. Kivétel nélkül mindnek, még ha nem akarom akkor is. Talán ez a legnehezebb. Csupán olyan élményeket megélni és elviselni, amiket szívem legmélyéből gyűlölök és nem nem, nagyon nem akarok. Mégis megtörténik. Ellene pedig tehetetlen vagyok. Nincs hatótávolságban a változtatás lehetősége. Mert kevés vagyok hozzá. Ha lehetne, most lehibernáltatnám magam. Úgy egy fél évre. Mondjuk. Ezt az egy megoldást véltem felfedezni, ami megint csak nem megoldás, mert nem létező lehetőség. Nem bírom. Néha ezt érzem. Inkább elásnám magam vagy elbújnék az erdő közepére egy még felfedezetlen helyre ahol az ég világon senki nem talál rám. Próbálom elfoglalni magam, olvasok, majd arra eszmélek, hogy oda sem figyelek rá, valahol egészen máshol járnak a gondolataim, pedig elvileg haladtam 20 oldalt. Zenét hallgatok és egy teljesen más számot dúdolok mint ami szól. Éhes vagyok, eszem egy falatot a kedvenc ételemből, majd rosszul leszek tőle. Este lefekszem, mert majd elalszom, ám mire a fejem a párnára ér, kipattannak a szemeim. Felkelek, mivel kiment az álom a szememből, újra ásítok, vissza fekszem és kezdődik minden előröl. Talán ez is történik valamiért. És lehet, hogy amint rájövök miért, örülni is fogok neki, hogy minden úgy történt, ahogy. Csak remélni tudom, hogy a vége ez lesz.