A minap, közzé tettem egy gondolatomat az ismerőseim, barátaim számára:

 

"Sosem tudhatjuk mikor történik valami tragédia velünk, vagy a körülöttünk élőkkel. Még ha közhelynek is hangzik, így van. Ezért ha mérges vagy, mondd meg. Ha megnyugodtál,azt is. Ha sírnod kell, sírjál. Ha szomorú vagy, meséld el mi bánt. Ha nem szereted, tudasd vele. Ha szereted, ne habozz kitárni a szíved."

 

A már említett összezavarodásom és egy mostanában történt tragédia ihletett. Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon elégszer mondjuk el a szeretteinknek mit érzünk? A baj az, hogy meggyőződésem, hogy nem. Már magamból kiindulva sem. És ez szomorú. Miért lehet így? Egész nap ez járt a fejemben. Arra, hogy a szüleinknek, testvéreinknek, nagyszüleinknek és főleg gyermekeinknek miért nem érzelgünk a válasz totálisan homályba vész. Erre magyarázat nem létezik. A szerelmünknek miért? Arra az indok lehet a félelem. Félelem attól, hogy ő nem úgy érez. Ám ez baromság. Hiszen ha nem úgy érez, jobb megtudni. Ha pedig ugyanúgy, akkor az maga a Kánaán. Persze itt nem csak a SZERETLEK szón van a hangsúly, hanem globálisan mindenféle érzelem nyilvánítás kiveszett az emberekből egymás felé. A harc, a keménykedés az megy. De hogy egy kis empátiát tanúsítsunk a másik felé... az kiveszett a földön élő homosapiensekből. Soha nem fogom megérteni miért jó így élni. Engem élvezettel tölt el, ha valakinek valamilyen módon segítséget tudok szolgáltatni. Mások (tisztelet a kivételnek) miért nem érzik ezt? És ha ezt nem, akkor mit? 

Az én tanácsom a fent említett kis idézet. Bármi van is a lelkünkben adjuk ki magunkból, nem kell félni semmitől. Hisz jobb a kissé fájó igazságban élni mint a semleges hazugságban és rossz érzésben. Így leszünk önmagunk és így lehet boldog életünk. Ha nincs mi lerakódjon a szívünkbe.