Én nem voltam éppen túl jó gyerek, főleg kamaszkoromban nem. Amikor pici voltam is látszott, hogy valami van, mert azt mondják olyan  huncut szemeim voltak, hogy mindenki imádott az akkori lakóhelyünkön miatta. Nem is olyan játékokkal játszottam mint egy kislány. Inkább fiús voltam. Verekedtem, meg autókat tologattam, fára másztam a Barbie babákat meg szét szadiztam. Maximum papás mamást játszottam velük, de mindig én voltam a fiúval. Hmmm... Most ebbe bele gondolva, még jó, hogy nem hatott ki későbbi szexuális életemre. Na de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy ahogy teltek az évek, egyre merészebb dolgokat tettem meg. Eljött az iskola, 5. osztályig nem is volt semmi baj. Ám felsős koromban. Hazudtam a jegyeimről, szegény szüleimet rendszeresen átvertem, folyton késtem otthonról, rossz társaságba keveredtem és az iskola egyre inkább érdektelenné vált számomra. A buli és a haverok, a lógás, a nem tanulás sokkal jobban tetszett. Menő csaj voltam. Persze ezt csak én hittem magamról. Ez elég vicces tekintve, hogy a liftbe meg nem merek beszállni, de mindegy. Lehet mondani, hogy mindenkinek vannak nehezebb időszakai és a kamasz kor hatásai senkit nem kímélnek, ez így van, de én az átlagnál egy kicsit veszélyesebb élethelyzetekbe kerültem. Az évek múlásával ahogy az lenni szokott igaza lett a szüleimnek amikor mondták: Évikém, meg fogod te még bánni ezt. Az én válaszom az volt : ó ugyan már dehogy is egyszer élünk és a többi, a szokásos felháborodás és lázadás. Csak hogy ellent mondjak. Sőt mi több ezt is megmondták. Majd ha rájössz mondani fogod banyek, igaza volt anyukámnak és apukámnak. A válasz erre is hasonlóan negatív töltetű volt. És lám, a fejemet a falba veregetem mekkora idióta voltam. Ami ugyan nem old meg semmit, de jól esik néha. Tehát a szülőknek igazuk volt, én pedig a hosszú évek alatt változtattam a dolgokhoz való hozzáállásomon. Nagyban segített a kisfiam születése. Így mondhatni, egészen normális életet élek már egy jó ideje. A bevezető kissé hosszú lett mert a kérdésem most következik. Mennyit kell bizonyítanunk a hozzánk közel állóknak, hogy belássák igen, ez a lány tényleg teljesen megváltozott? Mert én úgy érzem, hogy megmutattam ki is vagyok valójában és hogyan érzem jól magam, de talán a bűneinket soha az életben nem tudjuk elfeledtetni a rokonokkal? Mindig lesz bennük egy bizonyos fenntartás velünk szemben? Úgy látszik igaz a szóbeszéd, hogy egy rossz cselekedetet 5 jóval lehet semmissé tenni. Lehet, hogy én annyi rosszat tettem, amit nem lehet már jóvá tenni mert nincs annyi időm rá legalább is ebben az életemben? És mindig meg leszek pecsételve, hogy én egy tróger hülye gyerek vagyok? Talán igen. Talán ez az én büntetésem. Viszont akár mennyire is megérdemlem, minden nap szembesülni ezzel... kibírhatatlan. Ilyenkor érzem azt, hogy  össze pakolnék és elmennék amilyen messzire csak tudok.De a lelki furdalás ettől nem enyhülne. Ennyi év után is rosszul érzem magam a régi történések miatt ilyenkor, amikor emlékeztetnek rá. És lehet, hogy ez nem is fog sosem változni. Vállalnunk kell tetteink következményének súlyát ez így van. De valamiért az az érzésem, hogy én már túl vállaltam.