evelinroe

Miért is nem szeretnek az emberek kedvesek lenni egymással? Van erre valakinek egyetlen értelmes magyarázata? Tuti nincs. Tök normális, hogy vannak bizonyos emberek akik egészen egyszerűen nem tudnak megmaradni egymás mellett, a jó ég sem tudja miért, nem is ismerik egymást, de idegesíti a másik jelenléte, az egyiknek biztos fehér a másiknak meg fekete az aurája, vagy a tököm sem tudja, bár megénekelték, hogy feketén a hófehér ugyebár... na de mindegy is a lényeg, hogy már nekem ez is magas, hogy ha két egymásnak unszimpatikus egyed civakodik, mert ugye sokkal egyszerűbb lenne, ha szimplán leszarnák a másikat így nem lenne gyomorgörcse az idegbajtól, na de ha olyan bunkózik olyannal, aki a világon semmi rosszat nem tett, aaaaz már tényleg ultra homály. Annyira nem figyelnek egymásra az emberek, hogy az félelmetes. Utálkoznak, nemtörődömök, elfelejtik mi a fontos és mi mellékes, mert azt helyezik előbbre. Kifordult magából a világ. Emiatt érzem magam szarul a bőrömben. Egy kis kedvességet, törődést már nem ad senki, csak pofonokat? Így szüljünk ebbe a világba gyermekeket? És belőlük mi lesz, ha ilyen példák látnak? Ijesztő ez az egész és szomorú. Dühítő, mert ellene semmit nem lehet tenni. Életkedv rombolókkal, energiavámpírokkal, van tele bolygó. 

Úgy, de úgy ki tudnék szaladni a világból. Amikor azt érzed, hogy csak rohannál. Tök mindegy hová, tök mindegy merre csak futnál olyan sebesen ahogy még soha nem tetted. Véletlenül se érhessen utól senki. El mindentől és mindenkitől. Miért kell az embernek a stressz? Lehet, hogy mi vonzzuk be és mi kreáljuk magunknak a rossz érzést? Erről is csak az agyunk tehet? Amikor minden bánt és a legapróbb negatívumtól amit lehet, hogy normál esetben észre sem veszel egy olyan nagy bánat kerekedik amitől nem tudsz szabadulni? Ez is mind a saját hibáinkból adódik? És tudja-e valaki azt, hogy ezen hogyan lehet változtatni? Én mindig pozitív személyiség voltam. Most pedig olyan vagyok mint egy megkeseredett kis hülye fruska. Éreztétek már? Amikor mindentől sírni kell. És minden nap van valami ilyen történés. Nem is egy. Amikor a gombóc örökké a torkodban van. Amikor elkezdenek potyogni a könnyeid és képtelen vagy abba hagyni. Nem akarsz kimenni az utcára mert bárhol elkap a rosszul lét. Szédülsz, remegsz, elhomályosodik a látásod és még basztatnak is minden nap holott azt várnád, hogy legalább ebbe a nehéz időszakba amíg ennyire szarul vagy kicsit melletted álljanak és legyenek toleránsabbak. Élhetetlen helyzet. Jelenleg azt kell mondjam élhetetlen helyzet. És mi a megoldás? Ez itt a nagy kérdés.

Én nem voltam éppen túl jó gyerek, főleg kamaszkoromban nem. Amikor pici voltam is látszott, hogy valami van, mert azt mondják olyan  huncut szemeim voltak, hogy mindenki imádott az akkori lakóhelyünkön miatta. Nem is olyan játékokkal játszottam mint egy kislány. Inkább fiús voltam. Verekedtem, meg autókat tologattam, fára másztam a Barbie babákat meg szét szadiztam. Maximum papás mamást játszottam velük, de mindig én voltam a fiúval. Hmmm... Most ebbe bele gondolva, még jó, hogy nem hatott ki későbbi szexuális életemre. Na de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy ahogy teltek az évek, egyre merészebb dolgokat tettem meg. Eljött az iskola, 5. osztályig nem is volt semmi baj. Ám felsős koromban. Hazudtam a jegyeimről, szegény szüleimet rendszeresen átvertem, folyton késtem otthonról, rossz társaságba keveredtem és az iskola egyre inkább érdektelenné vált számomra. A buli és a haverok, a lógás, a nem tanulás sokkal jobban tetszett. Menő csaj voltam. Persze ezt csak én hittem magamról. Ez elég vicces tekintve, hogy a liftbe meg nem merek beszállni, de mindegy. Lehet mondani, hogy mindenkinek vannak nehezebb időszakai és a kamasz kor hatásai senkit nem kímélnek, ez így van, de én az átlagnál egy kicsit veszélyesebb élethelyzetekbe kerültem. Az évek múlásával ahogy az lenni szokott igaza lett a szüleimnek amikor mondták: Évikém, meg fogod te még bánni ezt. Az én válaszom az volt : ó ugyan már dehogy is egyszer élünk és a többi, a szokásos felháborodás és lázadás. Csak hogy ellent mondjak. Sőt mi több ezt is megmondták. Majd ha rájössz mondani fogod banyek, igaza volt anyukámnak és apukámnak. A válasz erre is hasonlóan negatív töltetű volt. És lám, a fejemet a falba veregetem mekkora idióta voltam. Ami ugyan nem old meg semmit, de jól esik néha. Tehát a szülőknek igazuk volt, én pedig a hosszú évek alatt változtattam a dolgokhoz való hozzáállásomon. Nagyban segített a kisfiam születése. Így mondhatni, egészen normális életet élek már egy jó ideje. A bevezető kissé hosszú lett mert a kérdésem most következik. Mennyit kell bizonyítanunk a hozzánk közel állóknak, hogy belássák igen, ez a lány tényleg teljesen megváltozott? Mert én úgy érzem, hogy megmutattam ki is vagyok valójában és hogyan érzem jól magam, de talán a bűneinket soha az életben nem tudjuk elfeledtetni a rokonokkal? Mindig lesz bennük egy bizonyos fenntartás velünk szemben? Úgy látszik igaz a szóbeszéd, hogy egy rossz cselekedetet 5 jóval lehet semmissé tenni. Lehet, hogy én annyi rosszat tettem, amit nem lehet már jóvá tenni mert nincs annyi időm rá legalább is ebben az életemben? És mindig meg leszek pecsételve, hogy én egy tróger hülye gyerek vagyok? Talán igen. Talán ez az én büntetésem. Viszont akár mennyire is megérdemlem, minden nap szembesülni ezzel... kibírhatatlan. Ilyenkor érzem azt, hogy  össze pakolnék és elmennék amilyen messzire csak tudok.De a lelki furdalás ettől nem enyhülne. Ennyi év után is rosszul érzem magam a régi történések miatt ilyenkor, amikor emlékeztetnek rá. És lehet, hogy ez nem is fog sosem változni. Vállalnunk kell tetteink következményének súlyát ez így van. De valamiért az az érzésem, hogy én már túl vállaltam.

Micsoda egy rohadt dolog az amikor nem tudod azt csinálni amit szeretnél. Tömérdek mennyiségű tényező akadályoz mindenben. Hogy van ez akkor kérem szépen? Amikor kicsi voltam, akkor éreztem utoljára ilyen fura gyomorgörcsöt. Kinéztem valami király táskát, vagy játékot, vagy kopogós lakkos cipőt masnival a tetején amit nagyon de nagyon szerettem volna és vártam a csodát, hogy vajon megkapom-e az áhított tárgyat, avagy sem. Persze mindig megkaptam hiszen nem voltak soha elérhetetlen vágyaim. Most megint ez az érzés jár át csak éppen a végkifejlet  nem az, hogy önfeled boldogság, hanem az, hogy bazzz nem lehet a tulajdonomban. És nem egy EnzoFerrárit szeretnék, (mondjuk azt is, de ez már egy egészen más vágyálom ) hanem például nem tudom megvenni a fiamnak, hangsúlyozom a FIAMNAK azt a ruhadarabot, vagy azt a játék autót amit kinézett. Ez milyen már? Így szüljön az ember gyereket? És ha én szeretnék még egyet? Akkor azért nem lehet mert jön egy váratlan kiadás és annyira ki van számolva a pénz minden hónapban, hogy az utolsó két hétben éhen halok? Bakker micsoda világot élünk? Nagyon szomorú ez az egész. Én egy pozitív személyiség vagyok alapjáraton, de lassan kezdek kimerülni ebben a hajtásban és abban, hogy mind teljesen hiábavaló. Boldog akarok lenni és nem engedi a pénz??? Fúúújjjj de undorító. Hánynom kell. Tennem kell valamit...

Attól tartok, hogy rémálmai egyike kezd kialakulni jelen élethelyzetemben. Elgondolkodtam. Ezen rágom magam napok, sőt lassan hetek óta. Tényleg lehetséges? Hogy olyan szörnyűség váljon valósággá amit elképzelni sem tudunk szinte? Olyan ami egy filmben megtörténhet és amire azt mondjuk az életben, hogy áááá ilyen velem soha nem lehet? Vagy mégis? Hiszen a film forgatókönyv írója is szedte valahonnan, tehát simán lehetséges, hogy akár az ő kijárt ösvényein hempereg valahol egy katasztrófa, így miért ne történhetne meg a mi utunkon is? Jesszus ha pedig valóban így van akkor mi a jó istent kell tenni? Egyszerűen nem értem. A gyomrom apró meggymaggá töpörödött. Rosszul vagyok. Remegek. Nem tudom mihez kezdjek. Azt hiszem beszélnem kell erről a dologról. Még ha világvégébe torkollik is. Mi mindent kell megtennünk saját nyugalmunk érdekében. Nehéz eldönteni mikor kell befogni a pofánkat és mikor nem. Ám eddig még soha az életben nem csaltak a megérzéseim és az észrevételeim bizonyosságot nyertek. Most is ebben kell hinnem, és egy-két személy meg is erősített feltevéseim hitelességében. Nem gondoltam volna, hogy ide jutok. Mérhetetlenül szomorú vagyok. És ilyenkor jön az, amit már megfogadtam ezerszer és eddig sikerült is betartanom. Soha, de soha nem hagyom SENKINEK még egyszer, hogy az én pozitív személyiségemet visszafogja. Így hát azt kell mondjam megint csak, hogy FUCK könnyek és idegbaj. Utálom ezt.