evelinroe

Mit tehetünk ha olyas valamitől kapunk idegrohamot ami ellen nem tudunk tenni? Váááá teljes letargiába tudnak dönteni az efféle dolgok. Legalábbis engem, de nem hiszem, hogy egyedül lennék ezzel. Néha utálom azt, hogy olyan rohadt érzékeny lelkű vagyok. Ahelyett, hogy csak legyintenék az ehhez hasonló baromságokra de neeem én halálra idegesítem magam rajta. Mondogatom, hogy nyugi, ne is gondolj rá, semmi értelme stb stb és el is hiszem, hogy nem agyalok rajta, majd egy fél óra múlva azon kapom magam, hogy már úgy kivagyok borulva, hogy ki tudnék nyírni valakit, mert a tudat alattim mégis csak ezt pörgeti és pörgeti folyamatosan. Márpedig bizonyított tény, hogy a gondolatainkat igenis irányítani tudjuk az agyukkal. Igen ám, de mi van akkor, hogy ha a szívünk diktálja ezeket a rossz érzéseket? Akkor tehetetlenek vagyunk? A szívünk mozgató rugója nem az agyunk. Vagy mégis? Ha elégszer győzzük meg magunkat arról, hogy nem szabad azt éreznünk amit érzünk akkor az agyunk tud segíteni ezen is? Az most teljesen mindegy, hogy milyen témában vergődünk. Miért van az, hogy néha olyan kurva nehéz saját lényünket megnyugtatni és elfogadni bizonyos történéseket és tényeket? Vagy miért van szükségünk mindig valakire aki megnyugtat ilyen esetekben? És miért pont akkor nincs ott senki, aki mondana nekünk egy-két jó szót ami átfordítja a fejünket a fény felé? Hát mert ha így lenne, túl egyszerű lenne az élet! Ám a lényeg, hogy igen is képesek vagyunk változtatni az általunk megváltozhatatlannak hitt eseményeken. Ez természetesen az ésszerű határokon belül értendő. És igen is mindig van valaki, aki segít ilyen helyzetben, akár egy mosollyal, akár egy érintéssel, akár egy levéllel, egy apró szóval. Csak néha annyira el vagyunk foglalva a saját gondjainkkal, hogy ezeket észre sem vesszük. Inkább ezen agyaljunk és ne az idegbajt tápláljuk. Látjátok? Már le is higgadtam. :D Egyszerű ez!!!! :)

Eljött az én időszakom! Imádom az őszt! Teljesen ellentétesen működöm mint általában mások, én nem tavasszal virágzom, hanem ilyenkor. Csodás része ez az életnek. Mindig friss a levegő, teljesen kitisztul a fejem, állok a szélben egy hatalmas fa alatt, becsukom a szemem és hull az arcomra a hihetetlen színekben pompázó falevelek hada. A legpáratlanabb az amikor ez a köd jelenségével párosul. Az valami elképesztő hatással van rám. Szinte egyedül én vagyok az utcán. Mindenki elvonul az otthonába kivéve engem. A táj olyan elvont, gyönyörű és egyben hátborzongató is picit. A hold bevilágítja az egész várost. Mély levegőket veszek, lassan haladok lépésről lépésre, néha elmosolyodom, amit ha látnak mások őrültnek hisznek. És igen, talán kicsit az is vagyok. Csak jó dolgok jutnak az eszembe. Bizsereg a testem a felszabadult hormonoktól. Mintha legalább egy vérátömlesztésen mentem volna keresztül. Megújulok. Az egész testem és a lelkem. A levegő egy helyben áll, a tó felett hömpölyög a köd furcsa fényben. Mintha csak én egyedül lennék a világban. Felemelő érzések járnak át. Majd haza indulok. Alig várom ezt újra... :)

Az egyik legelviselhetetlenebb érzés a hiány érzete. A legborzasztóbb pedig az, hogy szinte megszámlálhatatlan dolog kiválthatja. Persze mind közül a big-big szar, amikor valaki elvesztése okozza, vagy valami olyan történés amin nem tudunk változtatni. Ha meghal valaki akit szerettünk, ha messze van a szerelmünk, a családunk, a barátaink... És mindez magával vonzza a vágyakozást is, ami ha túlságosan bele éljük magunkat átcsaphat mérhetetlen szívcsavarba, gyomorgörcsbe, hisztibe tehát, a legjobb, ha soha az életebe nem szeretünk meg senkit és semmit annyira, hogy hiányozzon. :DDe mivel ez lehetetlen, halálra vagyunk ítélve e téren. :D Szar az élet. No de, nézzük meg a másik oldalát is. Aki nem érez ilyesmit, annak valószínűleg soha nem lehet boldog élete hiszen akkor nincs körülötte olyan személy, vagy akármilyen élőlény aki fontos lenne neki. Aki ugyan úgy hiányolja a mindennapokban, ha nincs vele. Aki megsiratja elvesztését. Aki rámosolyog és erőt ad neki. Aki egy apró érintésből tudatja vele, hogy Ő a világon a legfontosabb számára. Tehát melyik a jobb? Hát nem megéri szenvedni egy kicsit? Dehogynem. Így ha jobban magunkba nézünk a hiány érzet mégis csak valamilyen szinten jó dolog. Mert van kiért, kikért éreznünk...

Háááát ma is mindenféle dolog az eszembe jutott. Például amin nevetgélnem kell, hogy az nem gáz, hogy én melóba egész végig az élet nagy dolgairól és néha hülyeségekről fantáziálok? Mert akkor felmerül a kérdés, hogy úgy végzem a munkámat, hogy tán hagy némi kivetni valót maga után, vagy éppen olyat dolgozom, amihez nem kell használnom az agyam és nyugodt szívvel szárnyalhat a képzeletem? Mindkét variáció ultra szar. És nem azért, hogy fényezzem magam, de nem hinném, hogy a napi elvégzett dolgaim egyest kapnának, ha osztályozni kéne, hanem tényleg ennyire nem kell gondolkodnom. Ez borzalom. O.o És ha itt fogok dolgozni 60 éves koromig? (Természetesen nem, de HA!!!) Akkor lehet csak olyan szavakat fogok tudni használni mint most a 3 és fél éves kisfiam mert annyira leépül az agyam? Igen lehet. De én ezt nem fogom ám hagyni, küzdök az agysorvadás ellen. :D

És rájöttem egy másik dologra is. Soha az életbe többet nem kezdeményezek beszélgetést akkor, ha a személy testtartásában egy pirinyó távolságtartást is látok. Nem. Inkább gebedjek meg de nem én! És ha valaki nem kedves velem, én bele fogok mosolyogni az arcába olyannyira, hogy a másik oldalon kilásson a segglyukamon. Ámen! :D Ez egy ilyen nap volt. :D

A minap, közzé tettem egy gondolatomat az ismerőseim, barátaim számára:

"Sosem tudhatjuk mikor történik valami tragédia velünk, vagy a körülöttünk élőkkel. Még ha közhelynek is hangzik, így van. Ezért ha mérges vagy, mondd meg. Ha megnyugodtál,azt is. Ha sírnod kell, sírjál. Ha szomorú vagy, meséld el mi bánt. Ha nem szereted, tudasd vele. Ha szereted, ne habozz kitárni a szíved."

A már említett összezavarodásom és egy mostanában történt tragédia ihletett. Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon elégszer mondjuk el a szeretteinknek mit érzünk? A baj az, hogy meggyőződésem, hogy nem. Már magamból kiindulva sem. És ez szomorú. Miért lehet így? Egész nap ez járt a fejemben. Arra, hogy a szüleinknek, testvéreinknek, nagyszüleinknek és főleg gyermekeinknek miért nem érzelgünk a válasz totálisan homályba vész. Erre magyarázat nem létezik. A szerelmünknek miért? Arra az indok lehet a félelem. Félelem attól, hogy ő nem úgy érez. Ám ez baromság. Hiszen ha nem úgy érez, jobb megtudni. Ha pedig ugyanúgy, akkor az maga a Kánaán. Persze itt nem csak a SZERETLEK szón van a hangsúly, hanem globálisan mindenféle érzelem nyilvánítás kiveszett az emberekből egymás felé. A harc, a keménykedés az megy. De hogy egy kis empátiát tanúsítsunk a másik felé... az kiveszett a földön élő homosapiensekből. Soha nem fogom megérteni miért jó így élni. Engem élvezettel tölt el, ha valakinek valamilyen módon segítséget tudok szolgáltatni. Mások (tisztelet a kivételnek) miért nem érzik ezt? És ha ezt nem, akkor mit? 

Az én tanácsom a fent említett kis idézet. Bármi van is a lelkünkben adjuk ki magunkból, nem kell félni semmitől. Hisz jobb a kissé fájó igazságban élni mint a semleges hazugságban és rossz érzésben. Így leszünk önmagunk és így lehet boldog életünk. Ha nincs mi lerakódjon a szívünkbe.